ábránd

vidáman futott át az udvaron
gondtalan, felhőtlen tekintete
ragyogott az augusztusi napban;
kőről kőre lépve hozta kezében
a párolgó leveses tálat - az asztalra helyezte
"ki segít nekem?" - csengőn kérdezte
s már mind a két gyerek ugrott is
hogy egyik a kenyeret, másik
tányért, kanalat az asztalra tegye...
a nyár utolsó langyos szele
még belefújta dallamos énekét
fülükbe, arany hajukba
s könnyű szárnyain az öreg almafáról
a legelső sárga levelet a földre hozta...
mindenki az asztalnál ült
a leves forrósága lassan enyhült,
de az illata továbbra is ott landolt
a gyümölcsillatú levegőben;
nem hallatszott csak a kanalak
tányérral való néhai ütközése
és egy egy kis kacaj
amikor édesapjuk rájuk mosolygott
és édesanyjuk odaölelte őket magához...

2012. Augusztus 19.(2014. Április 22, )

víz gyöngyök nyomán

hallgatom puha lépteid nyomát
amint nedvesen tapadnak a padlóra
a válladról s hajadról pergő vízcseppek finom koppanásait
követem tekinteted téveteg nyugalmát:
a világegyetem végtelensége tátong benne
hideg csillagjai sápadtan ragyognak reám
elviselhetetlen nagy távolságaikból
s szorongató egyedüllétükkel üzennek:
"egyedül vagy, egyedül vagyunk"
"mi túl sokak, te túl kevés"
bádog hangjukon, zsörtölődve...

majd egy pislantás és élet költőzik bele
mosolyogsz s látom amint megtestesül benne a gondolatod:
"itt vagyok neked"
a távolságunk belefeledkezik a gondolatok
magányos bárbeszédeinek fodrába
s lassan csak mi vagyunk
minden más csak távoli zümmögés
egy szomszédos motel szoba füstszagú falának
lusta percegése...

első tavaszi szellő

felidézed bennem a boldog percek forráspontját...
az egyre gyorsabb tempóban kattogó szívünk kis vonatát
- zúgása ereinket járja megállíthatatlanul.

amforámmá lettél... benned bugyog boldogságom
zamatos, mámorító nektárja - s te csak cseppekben adod -
kín és mértéktelen gyönyör játékos lüktetésed.

megérintelek... s fölrezzen hófehér vállad - halk hangot szül ajkad
akár a zongora, halk ringásban terülök melléd, lágyan
- összeforrt ajkaink lassan eggyé válnak.

rajtad pihentetem tekintetem, mintha ismét látnám a teremtést
- a csodálatost festményt, a tökéletesség megalkotásában -
amint gazdag asztalként előttem megterül...

követem a visszhangot... mintha a világ nagy tükréből verődne
folyton vissza felém - tudod olyan ez kicsit, mint mikor
fülembe suttógól - reggelig visszhangzik szavaid csengése.