dupla expozíció

amikor lenyomom a kioldó gombot és a kamera megörökíti a pillanatot, valójában, nem a pillanatot örökíti meg, mint ahogy mondani szokták, hanem annak a pillanatnak egy fény lenyomatát. s amikor újra nézzük, akkor ki ki mást lát rajta: némelyek a lefagyasztott cselekményt, mások a személyeket, még mások a mosolyokat, a szemek színeit, a hátteret. nekem ez a fénykép mást jelent, mint neked, mert lehet neked semmit sem jelent, csak egy expozíció - egy ezred vagy század töredéke a fény útjának...

vannak események, pillanatok, amiket képtele megörökíteni a kamera: bemozdulnak, kiégnek vagy éppenséggel alul exponáltak, túl lassan történnek vagy pedig túl gyorsan, rosszak a megvilágítási körülmények a fényegyensúly a mélységélesség stb... s olykor amikor egy gyönyörű napfelkelte gyönyörét elszalasztjuk, szomorúak leszünk, részben, mert a kamera beállításait babrálva, megfosztjuk magunkat a látvány gyönyörétől, részben a megörökítés tervét sem tudjuk megfelelően végre hajtani s meg kell várnunk a következő reggelt, ki kell várnunk azt a temérdek időt, mely kitölti a két időbeli megálló közti különbséget... 

az emberi szív is egy ilyen kamera... vigyázni kell a lencséire, hogy meg ne karcolódjanak, be kell állítani a fókuszt, a zár időt, a fényegyensúlyt, a rekesz nyílását és ügyelnünk kell arra, hogy a megvilágítás, a hely, és időbeli elhelyezkedés is megfelelő legyen... ahhoz hogy az érzés melyet megélünk vele tiszta és őszinte legyen... s a szív sokkalta kényesebb szerkezet mégis, a naplementéi sokkal távolabbi intervallumokat zárnak közre. a szívbe exponált jelek, olyanok, mint a nyers képek, utána is korrigálhatók, csak néha emiatt elrontani is könnyen lehet őket. rákerülnek a foltok, a karcolások, belepi őket a por... megesik hogy gyakorta rossz területre fókuszálunk, több személy közül nem a megfelelő személyre, vagy éppen ha megvan a megfelelő akkor mi mégis a háttért próbáljuk hozni az előtérbe. s az elkészített kép nem újrafókuszálható, ha valakit az élesség határán kívülre zárunk az végképp ott ragad, belemosódik a közömbösség tengerének homogén árnyalataiba...

itt van ez a kamera, neked adom, sok fényképet készítettek már vele, sokszor volt már le is ejtve, nem új, és nem hibátlan, de működik s ha megértően bánsz vele nagyszerű fényképet készíthet neked, de vigyázz ha kezedbe veszed, ne kattogtass vele fölöslegesen, a szobánknak mostanság kevés a fénye, s ha lekapod vele a halvány sziluettjeit néhány őszinte igaz érzelemnek, hívasd is elő... nehezen viselné el képei újabb megsemmisülését ez a gép...  

csendünk küszöbén

hideg volt kint, téli fogas hideg, az arca vörös, nehezen lélegzett, lépései szaporák, az este még nem lepte be teljesen a város sarát s egy egy tócsában föl-föl villantak az autók ugráló lámpái... csörgött a telefonja s megállt, mint aki meghallott valamit és próbálja megállapítani a hang irányát, körülnézett kémlelőn s csak néhány másodperc után nyúlt bele bal kezével a kabátja zsebébe és előkotorta belőle a négyzet alakú éneklő kis dobozt.

- halló! - emelte füléhez, arca figyelmes, szemei ragyogással telítettek
- ez most komoly? - mondja kérdőn és a mosoly mely addig bizalmasan ült ajkain, eltorzul, megsavanyodott, mint aki citromba harapott.
- kérlek ne! - kiáltotta, vagy legalábbis próbálta belekiáltani a telefonba, de hangja elakadt - a vonal túlsó végéről már csak a monoton foglalt jelzés hangja hallgatta.

leengedte a kezét, a telefon képernyője elhalványult, majd teljesen kialudt, mint valami sápadt csillag, amikor meghal valaki... olyan is volt ez, mint amikor meghal valaki, valaki, aki senkije senkinek és észrevétlenül esik össze az utcán, anélkül hogy bárkit is zavarna élettelen testének a betonon kövülő száraz darabja... hideg volt és érezte, hogy valami nagyon meleg és égető dolog bugyog elő és ömlik végig az arcán és onnan a kezére, egy olyan érzés, mint mikor disznóöléskor a forró vér ráfröccsen a hentes kezére - s benne volt a fájdalmas visítás letisztult esztelen életért könyörgése, a megbánás és a tehetetlenség bénító szerencsétlensége. próbált elindulni, próbálta visszatenni a telefonját a zsebébe, próbált fölordítódni, toporzékolni - hasztalan - csak állt akár a leparkolt autó, a szemetek a szemetesláda mellett, állt ahogyan az a diófa áll évek óta, az óriás tömbházak beárnyékoltságában. hirtelen minden olyan idegen lett neki, minden zaj, fény és mozgás távoli, egy olyan rémálom, melyből nem tud sehogy sem fölébredni...

lassan megindult, arcát a földre szegezte, nem volt semmi érzelem az arcán, csak a vöröslő hideg és a forró könnyek, s bár léptei céltalanul vitték a kis utcákon át, irányt váltóztatott. hirtelen vágy fogta el a magaslatok iránt, fel fel akart menni, minél följebb... lépései fölgyorsultak, elejtette kezéből a telefont - az járda szélére zuhanva szétbomlott - nem törődött vele, csak gyorsult és gyorsult, csak nem rohanni kezdett. hosszú autó sorok kígyóztak a főutcán, s ő mit sem törődve velük átszaladt az egyik buszmegállónál - néhány kocsi rádudált. sietős volt nagyon, már rendesen rohant, csak úgy lobogott a vállán a sálja...

figyeltem az arcát, angyali nyugalom ült rajta, szemeiben vágyakozás - szét tárta kezeit, mint aki áldást mond és mozdulatlanul tűrte a szél erősödő fújását. nézte a vizet, mely sötéten, hangosan zúgolódott alatta... néhány lépésre álltam meg tőle, meg akartam szólítani, de csak halkan, mint amikor alvót próbálsz ébreszteni - hogy rá ne ijessz - megkérdezni, hogy megengedi e hogy melléje másszak a híd közbülső betonoszlopára, s már útnak is indítottam szavaimat, amikor hirtelen felém fordította fejét, ijesztő hirtelenséggel - arcán sajnálat volt szemeiben mély béke. nem szólt hozzám csak nézett rám és én vissza ő rá, nehéz volt állni nézését...

a szavak, a bátorságom a torkomba fagytak, közben már többen is közelebb jöttek, de nem közelebb, mint amennyire én voltam - kiáltásokat kezdtem hallani különféle nyelveken, különféle helyekről - sokat, többet egyre többet - s egyre csak a lány tiszta arcát néztem, és ő mozdulatlanul állta a szelet szét tárt karjaival...

Ánának hívták, másod éves filológia szakos egyetemistalány volt... sokszor magam előtt látom azóta az arcát, a mély sötét szemeit, és azt kívánom: bárcsak hallhatnám a hangját, bárcsak megszólítana, bárcsak fölhívna magához a nagy betonoszlopra...

-067-

    néha az sem elég ha mindent másképpen csinálunk, ha kitörünk abból az ördögi kőrből melyben évekig pedáloztunk hiába és váltóztatunk magunkon, viselkedésünkön, viszonyulásainkon, ha szerelmünket tiszta szívből akarjuk, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy boldoggá tegyük, és ő mégis elégedetlen és mégis boldogtalan... 

    másik szerelem kell, vagy másik valami, egy olyan út melyben nem csak megközelíthető a szív, de meg is lágyítható, és nincs jelen az a folytonos harc, azok a penge villogások, a szikrázón csattanó acél... lassan eltávolodom tőled kedvesem, fájdalmasan, de enyhén, beletörődéssel, kár lenne még nagyon soká húzni, egynapos fellángolások ezek, gyanítom sok dolog hátterében a neveltetésed rejlik, azok a bepótolhatatlan dolgok, melyeket nem kaptál meg, s ha kínálom neked őket, nem tudod mit kezdj velük vagy hova tedd őket... 

  örökösen reménykedő vagyok, de valahogy belefáradtam, az embert nem lehet megváltóztatni, csak elfogadni, s most elfogadlak, szeretlek, beletörődök, megszokom tökéletlenségeidet, s aztán féltékeny vagy, aztán meg közönyös, aztán meg fenyegetőzöl, aztán csak ígérsz, mint a többi... s nem lesz az egészből semmi. 

    Nem mondom hogy hazudsz, mert azt igazán csak én tudok jól, de neked nem hazudtam, már kerek két hónapja, talán még annál is több ideje, és lám így sem jó, így sem szereted...

   bár csak néha néha lenne egy kis türelmed és hagynád hogy szeresselek, s kivennéd a fejed a számítógépből s élj velem a jelenben...

-066-

    Rendkívüli helyzetekben, mindig nagyon jól jön ha van valaki akinek kiürítheted a lelked, erre találták ki a pszichológusokat. Ez is egy ilyen rendkívüli helyzet, egy olyan csomópont az életben, ami teljesen fölforgathassa az egész terveket, az összes téglákat amiket az életutam alapjaiul raktam. Itt állok ennek a kelepcének az ajtaja előtt, ezeknek az óriás rácsoknak a külső oldalán és lassan látom nyílni az ajtót s be kell rajta lépnem s utána rá fordul a zár... már csak napok kérdése, és olyan lesújtóan megrettentő. 

   Mondhatnám azt hogy egész életemet úgy éltem le, hogy mások életét szolgáltam, s bizonyára lennének páran akik ezt hevesen cáfolnák, de ez merő igaz, mert minden cselekedetemben, arra törekedtem hogy valakit valahogyan boldoggá, boldogabbá tegyek, kisebb nagyobb sikerekkel, s magamra nem igazán jutott idő. S itt állok a 26 életévem küszöbén és úgy érzem, hogy magamnak, magamért nem tettem semmit, úgy mindenki rongybabája voltam, de azonkívül az ég világon semmi... Nagyon rossz érzés, sakkfigurának lenni, a szabadság és boldogság hiánya az anyagi értelmi korlátaival, direkt mód depressziós hangulatot ébreszt bennem. 

    Valamit nagyon rosszul csinálhatok, csinálhattam, hisz mindig olyanokba kötöttem bele jóformán, akiket a többiek kiközösítettek, én mindenkinek vissza akartam adni a reményt a szívébe s végül a sajátomat is elveszítettem. S most ennek a rettenetes zárkának a küszöbén, a fémes rácsokat markolva, fogvacogással számlálom a perceket, várva ítéletem, lehet hogy be kell lépnem és rám zárják az ajtót... ez a legnagyobb félelmem, iszonyodom, pedig hát nem is olyan rossz dolog a zártság, sokan élnek így, és boldogok, vidámak... igazából én semmitől sem tudok boldog lenni, eleinte azt hittem, hogy ez valamiféle sajnálkozás, de aztán rá kelletett jönnöm, hogy koránt sem az, hanem egyszerű boldogtalanság, mely folytonos helytelen döntéseimnek sokaságából fakad. Rossz döntések, nem megfelelő emberek, színjátékok, hazug érzelmek, sajnálatra alapuló szeretkezések... egy ideig simán lenyeltem őket, ezt adtam és ezt kaptam viszonzásul tőled is meg tőle is meg a harmadiktól is, s elhittem azt is hogy ezek ártatlan játékok csupán, és a sebek a sérülések, hamar begyógyulnak, s aztán mégsem. 

    Aki kitalálta a mondást mely szerint "sosem késő" nagyon tévedhetett, mert bizony az én esetemben, ez bizony már nagyon késő, elindult a megállíthatatlan visszaszámláló és hullnak a percek akár a legyek. Ilyen helyzetekre találták ki a pszichológusokat. Amikor kicsit magunkról is beszélünk, nyitottan és őszintén és közben figyelnek ránk, pénzért persze, de valamiből a pszichológusnak is meg kell élnie...

-065-

újra és újra magamba szívom szerelmed napi méreg adagját

rettenetes kontrollálatlan szív feszítés

kiugrás egy hetedik emelet feletti emeletről

lebegés a tér bénult időtlenségének múlásában,

megfeszült idegek húr szerű elpattanása

az őrültség határán - látom amint lassított

mozgással csapódik a falba, az elhajított telefon - 

elvesztett térerő, törött képernyő, vérző ökölben

a hevesen lélegző megbánás

s a sebesen tovább robogó túl késő

életeink visszafordíthatatlan egyirányú hideg sínjein...