Rendkívüli helyzetekben, mindig nagyon jól jön ha van valaki akinek kiürítheted a lelked, erre találták ki a pszichológusokat. Ez is egy ilyen rendkívüli helyzet, egy olyan csomópont az életben, ami teljesen fölforgathassa az egész terveket, az összes téglákat amiket az életutam alapjaiul raktam. Itt állok ennek a kelepcének az ajtaja előtt, ezeknek az óriás rácsoknak a külső oldalán és lassan látom nyílni az ajtót s be kell rajta lépnem s utána rá fordul a zár... már csak napok kérdése, és olyan lesújtóan megrettentő.
Mondhatnám azt hogy egész életemet úgy éltem le, hogy mások életét szolgáltam, s bizonyára lennének páran akik ezt hevesen cáfolnák, de ez merő igaz, mert minden cselekedetemben, arra törekedtem hogy valakit valahogyan boldoggá, boldogabbá tegyek, kisebb nagyobb sikerekkel, s magamra nem igazán jutott idő. S itt állok a 26 életévem küszöbén és úgy érzem, hogy magamnak, magamért nem tettem semmit, úgy mindenki rongybabája voltam, de azonkívül az ég világon semmi... Nagyon rossz érzés, sakkfigurának lenni, a szabadság és boldogság hiánya az anyagi értelmi korlátaival, direkt mód depressziós hangulatot ébreszt bennem.
Valamit nagyon rosszul csinálhatok, csinálhattam, hisz mindig olyanokba kötöttem bele jóformán, akiket a többiek kiközösítettek, én mindenkinek vissza akartam adni a reményt a szívébe s végül a sajátomat is elveszítettem. S most ennek a rettenetes zárkának a küszöbén, a fémes rácsokat markolva, fogvacogással számlálom a perceket, várva ítéletem, lehet hogy be kell lépnem és rám zárják az ajtót... ez a legnagyobb félelmem, iszonyodom, pedig hát nem is olyan rossz dolog a zártság, sokan élnek így, és boldogok, vidámak... igazából én semmitől sem tudok boldog lenni, eleinte azt hittem, hogy ez valamiféle sajnálkozás, de aztán rá kelletett jönnöm, hogy koránt sem az, hanem egyszerű boldogtalanság, mely folytonos helytelen döntéseimnek sokaságából fakad. Rossz döntések, nem megfelelő emberek, színjátékok, hazug érzelmek, sajnálatra alapuló szeretkezések... egy ideig simán lenyeltem őket, ezt adtam és ezt kaptam viszonzásul tőled is meg tőle is meg a harmadiktól is, s elhittem azt is hogy ezek ártatlan játékok csupán, és a sebek a sérülések, hamar begyógyulnak, s aztán mégsem.
Aki kitalálta a mondást mely szerint "sosem késő" nagyon tévedhetett, mert bizony az én esetemben, ez bizony már nagyon késő, elindult a megállíthatatlan visszaszámláló és hullnak a percek akár a legyek. Ilyen helyzetekre találták ki a pszichológusokat. Amikor kicsit magunkról is beszélünk, nyitottan és őszintén és közben figyelnek ránk, pénzért persze, de valamiből a pszichológusnak is meg kell élnie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése