-044-

késő...
véletlen koccanások
ütközések a kormány mögött,
törött lámpa szilánkok,
fék nyomok a vizenyős aszfalton

késő...

halványan szirénáznak

-043-

a vihar utáni nagy csönd, idáig hallom szíved dobogását
végül is te mindig meghallgattad imáim
nem hogy kételkedtem volna, csak türelmem megfogyatkozott
estére várható az újabb vihar, most már büszkén várom

-042-

Oly csendes kis városunk
hószagú lehelete az arcunkba csókol
s amint hazabotorkálunk a nyirkos utcákon
lelkem oly nyugodt, mint a jelzőlámpa
mely sárgán pislákol s nem kell gondolnia semmire,
elvegyülnek érzelmeim az utca
templomi csöndjében -
áhítattal szívom magamba a keveréket -
s haza viszek belőle lakásunk rendetlenségébe
őszintén meghitten.

-041-

Nincs garancia...
az élet ösvényünk homályos folyó
s karunkkal nem érhetjük partjait,
de tudatosan vagy tudatlanul
csónakun előbb vagy utóbb
zátonyra juttat s képtelenségünk hevében
képtelenek leszünk felismerni
kétségbeesett fuldoklásunk óráját...

Nincs garancia...
leszek e őszült fehér szakállas
görnyedt hátú kis öreg,
mely merengve néz majd egy távolt -
azt az időt mely időnknek jelene...

Nincs garancia...
ha olyan szép vagy ma így nekem
ahogy a fényképed elnézem,
hogy mint vékony tojás héj
meghasad tőle szívem s lassan szivárog
elmúlik belőle az élet,
nekem holnap is az leszel...

Nincs garancia...
kibírja e a test?
Vájt már húsodba éles karmokkal szaggatón
cafatokat tépő fájdalmad
amikor a bőrödet szeletelő hegedű húrokon
lecsöpög a vér s vörösre szárad
fehér selymén a ruhádnak...

-040-

speechless...

-039-

remembering the future

-038-

testemen érzem a testednek illatát
próbálom lemosni, de nem múlik, rám ragadt
s kéretlenül kapaszkodik bőrömbe
mint valami óriás kullancs...

szörnyeknek hajóján hánykódom
az emelt mérce egyetlen egysége a gyönyör
s minden körötte egyre silányabb
semminek sincsen ma már ára...

óriás árnyékod követ
érezlek hátamban, amint rám mutatsz
hosszú ujjaddal, rámutatsz bűnömre
és süllyedek, fölemészt szégyenem!

-037-

meddig tágítható a magány?
amikor lezárom a facebook ablakot
kicsikét mintha meghalunk...
az ereinkben keringő kék függőség
lassacskán elapad, megüresedünk
- fájdalmas áramszünetek -
szaggató rövidzárlatok emléke
kavarog bennünk s ez a keserű füst
talán emlékszel rá - amikor a teraszon ültünk -
szürke szalagjával az őszi szél táncba kapott
azokkal a szenvedélyes szárnycsapkodásokkal...

a számítógép kikapcsolva fekszik az asztalon
kigomboltad a gombot a nadrágon
kapkodás, harapások a nyakon
letépett ruhák szennyezik a szalont,
mely lassan megtelik élettel
az egymásba kapcsolt szinkronizált mozgások
mellyel a közös időt mérjük -
a világ súlyos másodperceit - minden csattanással...
meddig tágítható a magány?
amikor lehunyom szeme
kicsikét meghalok...

-036-

rémisztő ez a tátongó magány -
a sok ezer arc amint suhanva tovább áll -
üres tátongások egy csillagtalan űrben
egyedül vagyok, egyedül néha félek...
átszűrődő boldogság kedves nevetése
s én csak félve nézem - újra és újra álmodom -
mert egyszer már elindultam
az egyirányú utamon mely szíveknek poklába visz el...
hamvadó szívek elfújt elporladása
amikor azon veszem észre magam
hogy az utcán sodródóm magamtól magamban
bemocskoltan, ürességben bűntudat nélkül...
lehunyt szemek édes szavak kínálta áhított hazugsága
nem is szerettelek, ma sem, más sem -
csak gyűlölöm magam, a sötét sugárzását szememnek;
keserű mosolygás
a tükörkép szembe néz, szánalmas megbánás,
de nem tör át az üvegen...
a szeretet döntés nem csak egy érzelem
lefejtem rólad a ruhát,
eldöntöm megteszem
nem dobban a szív, nem kíván a test
eldobott celofán cafatok zörögnek a szőnyegen
eldöntöm még egyszer, megteszem, megteszem,
de csak elalszom, fázó kuporgásom -
meztelenségem szégyene -
nincsen szeretet, nincsen érzelem...

-035-

nem tudok bűnt el nem követni,
lelkem bomlástermékévé lettem
szédelgek körforgásomban,
tehetetlenül kapaszkodok melledben
csüngök válladon,
hangtalan kiáltásom nem jut el a tudatba

bezárt ajtók - egy nyílás, egy repedés -
érzem hogy valami szorongat s
körültekeri magát a gyomromon
kúszik a szívhez, tüdőmet mardossa,
hosszú füstkígyó emeli szárnyait magasba
s emelkedését a kis résen követem

nem tudok bűneim nélkül élni,
mindig megölök valakit - bennem-
s utána megölöm magam is szemedben,
ez a szenvedélyes elvérzés amint fekszünk a parton
s vérünkből lesz tenger -
vetkőzz, kérlek vesd le sérelmeidet...

-034-

kicsikét lemaradt, úgy pár évet
s most hogy ismét rám talált
mindent bepótolt velem...

eltűnődöm ezeken a dolgokon
amiket ifjú szívem meg nem tett
s lám, mily csodás a még tegnap éjszaka
a suttogott kérdések, a bátortalan zavaros válaszok,
a testnek a testen való izzadása
a bujálkodás elejtett szégyene -
már nem is azt élvezzük -
hanem a csöndet
melyben hátulról úgy átkarolhatlak
s meztelenséged meztelenségemmel rád ruházhatom,
mosolygok is hozzá kicsit,
olyan szemérmetlenül paradicsomi
s így alszunk el csendben
összeérve, mint jó és gonosz,
mint gyökér és korona...