egyszer csak rájössz hogy a szomorúság nem az ami nincs
hanem az ami van, az ami volt és nem volt igazi
folyam zúgásával zuhog a szorongató érzés a szívemből -
így érezhettél te is valamikor
hanyagolva, pótolhatónak, kihasználtnak
féltékenynek mindenkire
akkor még nem értettem, s most könnyes szemekkel
öldöklőm magam, játszom az áldozatot, mert kicsit most az vagyok
s mert elviselhetetlenül hordom mellemben a tehetetlenséget
elveszítettelek, ami fájóbb nem is voltál soha enyém
csak a birtoklás délibábos illúziója,
s az a kevés kézzel fogható, az éjszaka, a vér, a szétmart húsdarabok
melyek csatáinkban ránk rajzolódtak vagy a földre hullottak...
kegyetlen ez a közömbösség
megölne ha tudna, megölne ha kezébe kést adnék
egyszer csak rájövök hogy ismét nincsen semmim
és lehajtott fejjel szégyellve létezésem hallgatok
s a szívemben a fájdalom, mint kovászos kenyér tészta
hatalmassá dagad, megfullaszt levegő után kapkodok...
fáj fáj nagyon!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése