2014. augusztus 27., szerda

ne csak a nyárral légy forrón együtt kedves,
kit, mint könnyű felhőt a Föld köré röpítsz
s lassan már csak az ősz marad nekem
amint búsan arcomra hullatja sárgult levelét...

illatod őrzi a ruhám s kapkodom illó tested
köddé vált nyomát, de üresbe markolok
marad nekem a hiányos megfeszült dobogás
a szívben s a testet nem öltött robbanó vágy...

szűnni nem képes tűzzel várlak édes méze az égnek
s csak szeretni akarlak, mint hajót a tenger:
vadul is és szelíden, felemelni az egekig
s hullámokon le a mélységekbe,
hogy feltárjam (Neked) sötétből kincseim...

hadd szeresselek elfojtva és halkan, 
mint virágát szereti a zord föld ha megremeg,
hajtsd a vállamra nyugodni illatos fejed
s ébredéskor karom legyen párnád és paplanod ami betakar...

s legyen nagy zivatar közöttünk, mosódjunk egybe, 
mint az esőcsöppek, forrjunk, párologjunk, 
legyünk a Hidrogén és az Oxigén tánca
s telepedjünk le egy vizes pohárban...

2014. Augusztus 25-26.

2014. április 22., kedd

ábránd

vidáman futott át az udvaron
gondtalan, felhőtlen tekintete
ragyogott az augusztusi napban;
kőről kőre lépve hozta kezében
a párolgó leveses tálat - az asztalra helyezte
"ki segít nekem?" - csengőn kérdezte
s már mind a két gyerek ugrott is
hogy egyik a kenyeret, másik
tányért, kanalat az asztalra tegye...
a nyár utolsó langyos szele
még belefújta dallamos énekét
fülükbe, arany hajukba
s könnyű szárnyain az öreg almafáról
a legelső sárga levelet a földre hozta...
mindenki az asztalnál ült
a leves forrósága lassan enyhült,
de az illata továbbra is ott landolt
a gyümölcsillatú levegőben;
nem hallatszott csak a kanalak
tányérral való néhai ütközése
és egy egy kis kacaj
amikor édesapjuk rájuk mosolygott
és édesanyjuk odaölelte őket magához...

2012. Augusztus 19.(2014. Április 22, )

2014. április 8., kedd

víz gyöngyök nyomán

hallgatom puha lépteid nyomát
amint nedvesen tapadnak a padlóra
a válladról s hajadról pergő vízcseppek finom koppanásait
követem tekinteted téveteg nyugalmát:
a világegyetem végtelensége tátong benne
hideg csillagjai sápadtan ragyognak reám
elviselhetetlen nagy távolságaikból
s szorongató egyedüllétükkel üzennek:
"egyedül vagy, egyedül vagyunk"
"mi túl sokak, te túl kevés"
bádog hangjukon, zsörtölődve...

majd egy pislantás és élet költőzik bele
mosolyogsz s látom amint megtestesül benne a gondolatod:
"itt vagyok neked"
a távolságunk belefeledkezik a gondolatok
magányos bárbeszédeinek fodrába
s lassan csak mi vagyunk
minden más csak távoli zümmögés
egy szomszédos motel szoba füstszagú falának
lusta percegése...

2014. április 6., vasárnap

első tavaszi szellő

felidézed bennem a boldog percek forráspontját...
az egyre gyorsabb tempóban kattogó szívünk kis vonatát
- zúgása ereinket járja megállíthatatlanul.

amforámmá lettél... benned bugyog boldogságom
zamatos, mámorító nektárja - s te csak cseppekben adod -
kín és mértéktelen gyönyör játékos lüktetésed.

megérintelek... s fölrezzen hófehér vállad - halk hangot szül ajkad
akár a zongora, halk ringásban terülök melléd, lágyan
- összeforrt ajkaink lassan eggyé válnak.

rajtad pihentetem tekintetem, mintha ismét látnám a teremtést
- a csodálatost festményt, a tökéletesség megalkotásában -
amint gazdag asztalként előttem megterül...

követem a visszhangot... mintha a világ nagy tükréből verődne
folyton vissza felém - tudod olyan ez kicsit, mint mikor
fülembe suttógól - reggelig visszhangzik szavaid csengése.

2014. február 22., szombat

dupla expozíció

amikor lenyomom a kioldó gombot és a kamera megörökíti a pillanatot, valójában, nem a pillanatot örökíti meg, mint ahogy mondani szokták, hanem annak a pillanatnak egy fény lenyomatát. s amikor újra nézzük, akkor ki ki mást lát rajta: némelyek a lefagyasztott cselekményt, mások a személyeket, még mások a mosolyokat, a szemek színeit, a hátteret. nekem ez a fénykép mást jelent, mint neked, mert lehet neked semmit sem jelent, csak egy expozíció - egy ezred vagy század töredéke a fény útjának...

vannak események, pillanatok, amiket képtele megörökíteni a kamera: bemozdulnak, kiégnek vagy éppenséggel alul exponáltak, túl lassan történnek vagy pedig túl gyorsan, rosszak a megvilágítási körülmények a fényegyensúly a mélységélesség stb... s olykor amikor egy gyönyörű napfelkelte gyönyörét elszalasztjuk, szomorúak leszünk, részben, mert a kamera beállításait babrálva, megfosztjuk magunkat a látvány gyönyörétől, részben a megörökítés tervét sem tudjuk megfelelően végre hajtani s meg kell várnunk a következő reggelt, ki kell várnunk azt a temérdek időt, mely kitölti a két időbeli megálló közti különbséget... 

az emberi szív is egy ilyen kamera... vigyázni kell a lencséire, hogy meg ne karcolódjanak, be kell állítani a fókuszt, a zár időt, a fényegyensúlyt, a rekesz nyílását és ügyelnünk kell arra, hogy a megvilágítás, a hely, és időbeli elhelyezkedés is megfelelő legyen... ahhoz hogy az érzés melyet megélünk vele tiszta és őszinte legyen... s a szív sokkalta kényesebb szerkezet mégis, a naplementéi sokkal távolabbi intervallumokat zárnak közre. a szívbe exponált jelek, olyanok, mint a nyers képek, utána is korrigálhatók, csak néha emiatt elrontani is könnyen lehet őket. rákerülnek a foltok, a karcolások, belepi őket a por... megesik hogy gyakorta rossz területre fókuszálunk, több személy közül nem a megfelelő személyre, vagy éppen ha megvan a megfelelő akkor mi mégis a háttért próbáljuk hozni az előtérbe. s az elkészített kép nem újrafókuszálható, ha valakit az élesség határán kívülre zárunk az végképp ott ragad, belemosódik a közömbösség tengerének homogén árnyalataiba...

itt van ez a kamera, neked adom, sok fényképet készítettek már vele, sokszor volt már le is ejtve, nem új, és nem hibátlan, de működik s ha megértően bánsz vele nagyszerű fényképet készíthet neked, de vigyázz ha kezedbe veszed, ne kattogtass vele fölöslegesen, a szobánknak mostanság kevés a fénye, s ha lekapod vele a halvány sziluettjeit néhány őszinte igaz érzelemnek, hívasd is elő... nehezen viselné el képei újabb megsemmisülését ez a gép...  

2014. február 21., péntek

csendünk küszöbén

hideg volt kint, téli fogas hideg, az arca vörös, nehezen lélegzett, lépései szaporák, az este még nem lepte be teljesen a város sarát s egy egy tócsában föl-föl villantak az autók ugráló lámpái... csörgött a telefonja s megállt, mint aki meghallott valamit és próbálja megállapítani a hang irányát, körülnézett kémlelőn s csak néhány másodperc után nyúlt bele bal kezével a kabátja zsebébe és előkotorta belőle a négyzet alakú éneklő kis dobozt.

- halló! - emelte füléhez, arca figyelmes, szemei ragyogással telítettek
- ez most komoly? - mondja kérdőn és a mosoly mely addig bizalmasan ült ajkain, eltorzul, megsavanyodott, mint aki citromba harapott.
- kérlek ne! - kiáltotta, vagy legalábbis próbálta belekiáltani a telefonba, de hangja elakadt - a vonal túlsó végéről már csak a monoton foglalt jelzés hangja hallgatta.

leengedte a kezét, a telefon képernyője elhalványult, majd teljesen kialudt, mint valami sápadt csillag, amikor meghal valaki... olyan is volt ez, mint amikor meghal valaki, valaki, aki senkije senkinek és észrevétlenül esik össze az utcán, anélkül hogy bárkit is zavarna élettelen testének a betonon kövülő száraz darabja... hideg volt és érezte, hogy valami nagyon meleg és égető dolog bugyog elő és ömlik végig az arcán és onnan a kezére, egy olyan érzés, mint mikor disznóöléskor a forró vér ráfröccsen a hentes kezére - s benne volt a fájdalmas visítás letisztult esztelen életért könyörgése, a megbánás és a tehetetlenség bénító szerencsétlensége. próbált elindulni, próbálta visszatenni a telefonját a zsebébe, próbált fölordítódni, toporzékolni - hasztalan - csak állt akár a leparkolt autó, a szemetek a szemetesláda mellett, állt ahogyan az a diófa áll évek óta, az óriás tömbházak beárnyékoltságában. hirtelen minden olyan idegen lett neki, minden zaj, fény és mozgás távoli, egy olyan rémálom, melyből nem tud sehogy sem fölébredni...

lassan megindult, arcát a földre szegezte, nem volt semmi érzelem az arcán, csak a vöröslő hideg és a forró könnyek, s bár léptei céltalanul vitték a kis utcákon át, irányt váltóztatott. hirtelen vágy fogta el a magaslatok iránt, fel fel akart menni, minél följebb... lépései fölgyorsultak, elejtette kezéből a telefont - az járda szélére zuhanva szétbomlott - nem törődött vele, csak gyorsult és gyorsult, csak nem rohanni kezdett. hosszú autó sorok kígyóztak a főutcán, s ő mit sem törődve velük átszaladt az egyik buszmegállónál - néhány kocsi rádudált. sietős volt nagyon, már rendesen rohant, csak úgy lobogott a vállán a sálja...

figyeltem az arcát, angyali nyugalom ült rajta, szemeiben vágyakozás - szét tárta kezeit, mint aki áldást mond és mozdulatlanul tűrte a szél erősödő fújását. nézte a vizet, mely sötéten, hangosan zúgolódott alatta... néhány lépésre álltam meg tőle, meg akartam szólítani, de csak halkan, mint amikor alvót próbálsz ébreszteni - hogy rá ne ijessz - megkérdezni, hogy megengedi e hogy melléje másszak a híd közbülső betonoszlopára, s már útnak is indítottam szavaimat, amikor hirtelen felém fordította fejét, ijesztő hirtelenséggel - arcán sajnálat volt szemeiben mély béke. nem szólt hozzám csak nézett rám és én vissza ő rá, nehéz volt állni nézését...

a szavak, a bátorságom a torkomba fagytak, közben már többen is közelebb jöttek, de nem közelebb, mint amennyire én voltam - kiáltásokat kezdtem hallani különféle nyelveken, különféle helyekről - sokat, többet egyre többet - s egyre csak a lány tiszta arcát néztem, és ő mozdulatlanul állta a szelet szét tárt karjaival...

Ánának hívták, másod éves filológia szakos egyetemistalány volt... sokszor magam előtt látom azóta az arcát, a mély sötét szemeit, és azt kívánom: bárcsak hallhatnám a hangját, bárcsak megszólítana, bárcsak fölhívna magához a nagy betonoszlopra...

2014. február 9., vasárnap

-067-

    néha az sem elég ha mindent másképpen csinálunk, ha kitörünk abból az ördögi kőrből melyben évekig pedáloztunk hiába és váltóztatunk magunkon, viselkedésünkön, viszonyulásainkon, ha szerelmünket tiszta szívből akarjuk, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy boldoggá tegyük, és ő mégis elégedetlen és mégis boldogtalan... 

    másik szerelem kell, vagy másik valami, egy olyan út melyben nem csak megközelíthető a szív, de meg is lágyítható, és nincs jelen az a folytonos harc, azok a penge villogások, a szikrázón csattanó acél... lassan eltávolodom tőled kedvesem, fájdalmasan, de enyhén, beletörődéssel, kár lenne még nagyon soká húzni, egynapos fellángolások ezek, gyanítom sok dolog hátterében a neveltetésed rejlik, azok a bepótolhatatlan dolgok, melyeket nem kaptál meg, s ha kínálom neked őket, nem tudod mit kezdj velük vagy hova tedd őket... 

  örökösen reménykedő vagyok, de valahogy belefáradtam, az embert nem lehet megváltóztatni, csak elfogadni, s most elfogadlak, szeretlek, beletörődök, megszokom tökéletlenségeidet, s aztán féltékeny vagy, aztán meg közönyös, aztán meg fenyegetőzöl, aztán csak ígérsz, mint a többi... s nem lesz az egészből semmi. 

    Nem mondom hogy hazudsz, mert azt igazán csak én tudok jól, de neked nem hazudtam, már kerek két hónapja, talán még annál is több ideje, és lám így sem jó, így sem szereted...

   bár csak néha néha lenne egy kis türelmed és hagynád hogy szeresselek, s kivennéd a fejed a számítógépből s élj velem a jelenben...