-019-

arany hullámok szóródnak - öreges mozgással kél a nap;
fénytenger övezi harmatos színét az autóknak, fűszálnak,
szerelmes csillanások a tökéletlen természet kebelén
érzéstelenített test, még mindig kábult a gyönyörtől...

valaki átsétál... árnyékos haladással nyomot hagy a tájon
s a rozsdakorong végül elnyeli, eltűnik egy feneketlen szem fenekén
hallhatatlan zúgással, mint mikor elindul a villamos -
álmos arcával álmos arcokra mutat a kis beton peronon.

visszatűrődő fénynyaláb - a padon fekvő bácsi rongyos ruhája,
mint békés mosolygás árasztja magából a város nyugalmát,
friss perec és palacsinta kerül a kirakati polcra, ropogós illatal
kinyílik egy ablak s egy veréb csipegeti a kiszórt morzsákat...

-018-

egyedül és gyönyörűn... 

olyan egyedül, mint kincs a bányák rejtekén
egymagadban hullatod könnyeid
fekete-fehérben féltett szerelmed kinek adod?

olyan titokzatos zöldszemű gyönyör,
de a magány, mint éles tör vagdalja
boldogságod törékeny testének halvány ereit..

olyan gyönyörűn, megközelíthetetlen szépsége
térdeket szájakat bénít... nézlek s hallgatok
gyönyörűn... egyedül... lassan megőrjít...

2013. Augusztus 30.

-017-

érintsd meg a lelkem

-016-

make me blind

-015-

nem az vagyok akinek mondani szoktam magam
csak, mint a szakadt barna kabát ujjából kilógó
fehér cérnaszál úgy illem a tájba...
valójában nem is vagyok, az egész csak egy hatalmas
atom-tömeggé tömörült átverés
s amikor belegondolok... ez az egész információ is csak
parányi részecskék egymással folytatott bujálkodása
vagy egy nem kívánt gyerek, amit kimondunk
ha már szánkra lehelte az ideg, de aztán menjen...
nem az vagyok, sosem voltam igazán,
mint pillangóvá nőtt óriás báb szálldosol
s nézlek én a lefejtett, én ki neveltelek;
bár magamra találnék tévelygéseimben
bár vissza találnék keresgélésemben...
fakultatív szívszorítások, nehéz a levegő
kemény kéregként fásul szemünkre az álom!

-014-

nem megy, végtelennel egyenlő a tévedések összege

kéne egy tiszta lap, egy új élet

leteszem a ceruzát, tollat és pasztát

leteszlek téged is

szét szakít az a valami, szétszakít!

-013-

Nosztalgiázom:

nagy szabad tér fekszik lábaim alatt

esőcseppek verődnek a macskaköves utcák nappörkölte porába

érzem bennük olthatatlan szomjad

azt a be nem törhető vágyat

mellyel a ragadozó támad prédájára...

Föloldódok az esőben,

a bennük elinduló földcsuszamlásban

mely szabályos léptekkel halad lábaink alatt

s mint kecses vízi madarak gázolunk

a tengerszemmé nagyított szerelemittas

éjszaka könnyezte meleg pócsólyákban...

Eláztunk, mint papír szalvéták

szivárványos létünk átlátszó anyaggá vált

és néztem boldogságodat leplezetlenül

és nézted boldogságomat tagadhatatlanul

és néztek a jelzőlámpák mind

s azt hittük ez olyan, mint örökké.

Nosztalgiázom:

kibontok egy újabb doboz sört

színes a doboza, de tartalma keserű

kicsit olyan, mint én vagyok

kicsit olyan, mint mi vagyunk...

-012-

rosszkor sírtam
rosszkor szerettem
rosszkor sirattak
rosszkor szerettek...

-011-

:)

-010-

   Valami van a levegőben, valami furcsa fanyar feszültség. Különös percegése van az időnek. Szomorú és fáradt a levegő. Van két szív s egy harmadik. Mindenik egy másikért dobog, de egyik szív sem dobog az érte dobogóért. Hiábavaló dobogások... 

   Rossz dolog nem érezni semmit. Felismerni a helyzeteket és reagálni rájuk, de ott belül nem érezni igazából semmit, csak az üres tér kongását a sötétben.

   Rossz elveszteni az érzéseket, a bizalmat, a szív agyra gyakorolt kontrollját. Minden logikus kell legyen, minden apró részletre kitérünk. Mindenhova benézünk, mindent agyonanalizálunk. Megszámoljuk a hibákat, megszámoljuk a gyenge pontokat, s végül meghúzzuk a vonalat s alája írjuk, hogy bukta. 

   Úgy keresni a legnehezebb, ha nem tudod hogy valójában, mit is keresel... s én folyton ezt csinálok, keresek és keresek, de nem tudom hogy mi az amire szükségem van. S ha lelek is valamit, az, mind mind olyan, ami nem nekem való, vagy legalábbis, nem felel meg a felállított analízisnek.

   Még egy szív, amit útjára kell engedni. Elmondani neki, hogy dobbanásai, nem ugyanazokat a hangokat szólják, mint amilyent a másik szív hallat. 

   Mindig elszomorítanak az ilyesfajta búcsúzások, sajnálom ezeket a szíveket, a megszűnő lelkesedésüket, az eltűnő, elhalványuló mosolyukat. Ezeket a két élű szomorúságokat kerültem egész életemben.

   El kell nekik mondanom, szomorú lesz, és én is szomorú. Bűntudatom van néha emiatt. Ilyen az életünk, van aki mindig csak megy és van aki mindig csak marad...

-009-

   Önző ember vagyok, brutálisan nagy Egó-val. Nem értek igazán jól semmihez, amolyan ezermester féleség vagyok, mindenféléhez értek egy kicsit. Amolyan túlélő, de nem élősködő. Az élősködőket utálom. Az élősködőket utálom a világon legjobban, azokat az embereket, akik a bőröd alá másznak és nem tudsz tőlük szabadulni. Akik a legcsekélyebb dolog miatt sem mozdítanák meg a seggüket, inkább elkunyerálják, elveszik, elkolduljak egy másiktól, és tovább poshadnak romlott bűzős tétlenségükben. Ezeket utálom, teljes szívemből, akik sajnálkoznak hogy nincs mit enniük, de elvárják hogy szájukba tegyed az ételt, nem nyújtják ki érte a kezük. Rengeteg ilyen embert ismerek és mind utálom őket. Ez az egyik nagy bűnöm, megtanultam utálni az embereket, megbánás nélkül.

   Kitört belőlem... az embernek mindig ki kell törnie abból a burokból, amibe beleszületik, ha igazán el akar érni valamit, legyen szó bármiről is. S ez a kitörés nem is olyan bonyolult, amilyennek egyesek azt bemutatják és leírják. Nem vagyok elég jó valamiben? Ok. Van rá pár reagálási lehetőség. Az egyik, amellyel környezetemben a közel múltban elég sokszor találkoztam, valahogy így szólt: jaj ez nem megy nekem, ezt én nem tudom megcsinálni, jaj hogyha pofára esek, én túl ilyen olyan vagyok erre a feladatra, én így és úgy. És ennek következtében az illetők, a szaros seggükön maradtak, vagy azon a pofájukon, melyre az Úr születésükkor ejtette, és képtelennek voltak róla feltápászkodni idióta ürügyeik miatt. A másik lehetőség, beismerem hogy nem vagyok elég jó, elég ügyes, elég valamilyen, amilyen az adott pozícióhoz, helyzethez kellene legyek, és még mielőtt valami nyálas, nyavalyás szánalmas kifogást keresnek rá, elhatározom, hogy akkor ráveszem magam, hogy jobb legyek. Kitalálok valamit, vagy egy jól (másoknak már) bevált módszerrel, elkezdem fejleszteni magam. S addig fejlesztem magam, míg elérem azt a szintet amely megfelel annak az elvárásnak, amelyet a kitűzött cél megkíván tőlem. 

   Nem valami optimista - pesszimista dolog ez, ez egyszerűen arról szól hogy talpraesett akarsz e lenni, van e vér a pucádban arra, hogy lábra állj, vagy megmaradsz sajnálkozó állfogyatékos balfasznak.

Körülbelül ennyi a mai nap tanulsága, ha egyáltalán tanulságnak mondható.

-008-

közeledő cipőkopogás... valaki jön a múlt ködös messziségéből, olyanná szeretne lenni, mint egy tegnapi nap, eleven és megérinthető... a szétoszló ködben, alakja lassú görbületekben kirajzolódik és formái megtelnek színekkel... közeledő cipőkopogás... aztán elmegy melletted, s idegen szemekkel, értetlenül lépteit követed... keserű fájó szorongás váltja fel izgalmát a szívnek, s ül rajta lábait az alatta tátongó mélységbe lógatva... sok kérdőjel hull alá a mélybe s bele az éjbe...

-007-

a csend súlytalansága zuhan át felettünk az éjszakára

szív dobogások: illuzórikus hangterjedés a kengyeltől a kalapácsig,

mint furcsa-tompa fakopácsok csőrének csattogása - lyukat vág a dobhártyában;

fülledt meleg, vékony ruhák helyett meztelen és könnyű a test

hasztalan vergődés, elmenekülés elkerülhetetlenbe

széles vásznon furcsa táncot táncol, pergő képkockák rohanása...

-006-

kiskoromban úgy képzeltem el az emberi kapcsolatokat, hogy mindenkihez egy átlátszó fonál köt bennünket, olyan, mint amiből nagymama a pulóvert vagy a téli zoknit kötötte, csupán ez a spéci fonal láthatatlan... ezért aztán amikor városba mentem a szüleimmel, mindig vigyáztam arra hogy el ne engedjem a kezüket, ne kerüljek távol tőlük és főként ne keresztezze a "fonalunkat" más ember, vagy oszlop, vagy akármi-bármi más, ami miatt ez a fonal fizikailag megszakadhat, vagy elnyúlhat... ezek az elnyúlások, megszakítások, a fonal elvékonyodását, és a rajta megjelenő bogokat jelentették, melyek állandóan gyöngítették és rontották a kapcsolatot, úgy szülőkkel, mint egyéb ismerősökkel... így aztán mindig is szorosan haladtam a szeretteim mellett, még ha nem is fogtam később a kezüket, de közel kelletett hozzájuk állnom, hogy a fonal erős maradjon... így visszagondolva az akkori gondolatmenetemre, úgy vélem még most is, hogy volt benne némi logika s ez később be is igazolódott, s itt nem a fizikai kötelékre gondolok - sokkal inkább az annak megfelelő érzelmi kötődési szállnál - de megtörtént hogy ahányszor emberek keresztezték (egy, kettő vagy sok) valamelyik kapcsolatom, az bizony megnyújtotta, meggyengítette, végül pedig megszakította ezeket és utána már hiába bogoztuk, nem lett belőlük a régi... ilyen ez a bűvös fonál a jelenben is, és vigyázok rája, hogy nagyon el ne nyúljon s főként el ne szakadjon...

-005-

nem szólt hozzá, de érezte tekintetét amint csendesen hozzásimult és végigkísérte az úttesten... szelíd nézése volt, igen, szelíd és szótlan, mint az őrangyaloknak... aztán elfordult jobbra a felfele haladó lépcsők végén és eltűnt a gránit oszlopok hideg mozdulatlansága mögött... könnyű lepkék virágot ringató finomságával haladt végig a tágas előteren, ruhája vékony selyemfoszlányai gyöngéden tapadtak karcsú teste domború idomaihaz, kibontott haja lángokban omlott rá a jobb vállára míg a balon fehéren hagyta meztelenkedni a tetőablakokon beszűrődő első napsugarakat... sötét ragyogás éktelenkedett az őt követő szemekben... lassan beszennyezték a fehér selymet, előbb csak bátortalan eltévedt érintsek majd egyre bátrabb, vadabb, könyörtelen tépelődések a megalázásig... szakadt selyemfoszlányok - borús, szótlan tekintet - még egyszer érinthetetlenül végigkíséri az úttesten... vért és verítéket hord a lesoványodott test zavaros könnyes szemében...

-004-

olyan az arcom, mint a tied

tökéletes vagyok minden tökéletlenségemben

te akartad, hogy ilyenné legyek s mégis tőlem kérem számon kilétemet

mindnyájan egyformák és egyenlőek vagyunk,

oszthatatlanok a mindenséggel,

csak érteném megkérdőjelezhetetlen igazságosságodat

az éhezők korgó gyomrában, a szomjazók szájában s a gyilkosok véres kezében;

valaki van, valaki jobb és igazabb

s másvalaki eljött és meghalt...

sakktáblán táncolok

a paraszt vagyok, elől és haladok egyre csak előre

ámítanak, kínálnak mindenfélékkel

hazudnak, hazudok neked, hogy haladjak előre

egyre csak előbbre

feketéről fehérre, négyzetről négyzetre,

mert az arcom olyan, mint a tied

tökéletes vagyok minden tökéletlenségemben;

én nem ezt akartam s mégis ez lettem...

-003-

felhőszakadás... a szilajul lezúduló eső elárasztotta a négy sávos utcát tengert szőve a fröcskölő autók alá... körkörös hullámzások... egy üres cigarettásdoboz hulláját hordja sötét habjain a folyammá dagadt lé le egy kanális torkolatába... a buszmegálló arcai között egy nagyon elázott alak, vizenyős tekintete a járdát bámulja, átázott blúza, nadrágja - megindul át a vizeken - szortyogó léptei nyomában a megszánás, sajnálat oson utána...

-002-

sírva fakadt...

záporzó könnyei vörösre mosták az arcát

csöndes meleg-nyári záporok, nem értette hol tévedett, vagy tévedett e egyáltalán, de nem jött válasz csak a lassú léptű megnyugvás a legördülő gyöngyök nyomán...

-001-

nyirkos tenyerével végig simította homlokát és letörülte róla a verítéket... nagyon mélyeket lélegzett, szíve hangosan vert de zúgása befele hallatszott... hosszú, nagyon hosszú rohanás, menekülés az elöl a sötét test elől át az esőn, a városon, a sáros pocsolyák köpködő megaláztatásain... a megérkezés öröme, a letörült csöppökben átélt megmenekülés(megáll, fellélegzik)... pirkadat, a tavacska keleti partja belevörösödik a ébredő napba, lassan minden megélénkül... csak egy, egy zöld emlék-foszlány sötétlik mozdulatlanul a betonon...