Valami van a levegőben, valami furcsa fanyar feszültség. Különös percegése van az időnek. Szomorú és fáradt a levegő. Van két szív s egy harmadik. Mindenik egy másikért dobog, de egyik szív sem dobog az érte dobogóért. Hiábavaló dobogások...
Rossz dolog nem érezni semmit. Felismerni a helyzeteket és reagálni rájuk, de ott belül nem érezni igazából semmit, csak az üres tér kongását a sötétben.
Rossz elveszteni az érzéseket, a bizalmat, a szív agyra gyakorolt kontrollját. Minden logikus kell legyen, minden apró részletre kitérünk. Mindenhova benézünk, mindent agyonanalizálunk. Megszámoljuk a hibákat, megszámoljuk a gyenge pontokat, s végül meghúzzuk a vonalat s alája írjuk, hogy bukta.
Úgy keresni a legnehezebb, ha nem tudod hogy valójában, mit is keresel... s én folyton ezt csinálok, keresek és keresek, de nem tudom hogy mi az amire szükségem van. S ha lelek is valamit, az, mind mind olyan, ami nem nekem való, vagy legalábbis, nem felel meg a felállított analízisnek.
Még egy szív, amit útjára kell engedni. Elmondani neki, hogy dobbanásai, nem ugyanazokat a hangokat szólják, mint amilyent a másik szív hallat.
Mindig elszomorítanak az ilyesfajta búcsúzások, sajnálom ezeket a szíveket, a megszűnő lelkesedésüket, az eltűnő, elhalványuló mosolyukat. Ezeket a két élű szomorúságokat kerültem egész életemben.
El kell nekik mondanom, szomorú lesz, és én is szomorú. Bűntudatom van néha emiatt. Ilyen az életünk, van aki mindig csak megy és van aki mindig csak marad...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése