kiskoromban úgy képzeltem el az emberi kapcsolatokat, hogy mindenkihez egy átlátszó fonál köt bennünket, olyan, mint amiből nagymama a pulóvert vagy a téli zoknit kötötte, csupán ez a spéci fonal láthatatlan... ezért aztán amikor városba mentem a szüleimmel, mindig vigyáztam arra hogy el ne engedjem a kezüket, ne kerüljek távol tőlük és főként ne keresztezze a "fonalunkat" más ember, vagy oszlop, vagy akármi-bármi más, ami miatt ez a fonal fizikailag megszakadhat, vagy elnyúlhat... ezek az elnyúlások, megszakítások, a fonal elvékonyodását, és a rajta megjelenő bogokat jelentették, melyek állandóan gyöngítették és rontották a kapcsolatot, úgy szülőkkel, mint egyéb ismerősökkel... így aztán mindig is szorosan haladtam a szeretteim mellett, még ha nem is fogtam később a kezüket, de közel kelletett hozzájuk állnom, hogy a fonal erős maradjon... így visszagondolva az akkori gondolatmenetemre, úgy vélem még most is, hogy volt benne némi logika s ez később be is igazolódott, s itt nem a fizikai kötelékre gondolok - sokkal inkább az annak megfelelő érzelmi kötődési szállnál - de megtörtént hogy ahányszor emberek keresztezték (egy, kettő vagy sok) valamelyik kapcsolatom, az bizony megnyújtotta, meggyengítette, végül pedig megszakította ezeket és utána már hiába bogoztuk, nem lett belőlük a régi... ilyen ez a bűvös fonál a jelenben is, és vigyázok rája, hogy nagyon el ne nyúljon s főként el ne szakadjon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése