hideg volt kint, téli fogas hideg, az arca vörös, nehezen lélegzett, lépései szaporák, az este még nem lepte be teljesen a város sarát s egy egy tócsában föl-föl villantak az autók ugráló lámpái... csörgött a telefonja s megállt, mint aki meghallott valamit és próbálja megállapítani a hang irányát, körülnézett kémlelőn s csak néhány másodperc után nyúlt bele bal kezével a kabátja zsebébe és előkotorta belőle a négyzet alakú éneklő kis dobozt.
- halló! - emelte füléhez, arca figyelmes, szemei ragyogással telítettek
- ez most komoly? - mondja kérdőn és a mosoly mely addig bizalmasan ült ajkain, eltorzul, megsavanyodott, mint aki citromba harapott.
- kérlek ne! - kiáltotta, vagy legalábbis próbálta belekiáltani a telefonba, de hangja elakadt - a vonal túlsó végéről már csak a monoton foglalt jelzés hangja hallgatta.
leengedte a kezét, a telefon képernyője elhalványult, majd teljesen kialudt, mint valami sápadt csillag, amikor meghal valaki... olyan is volt ez, mint amikor meghal valaki, valaki, aki senkije senkinek és észrevétlenül esik össze az utcán, anélkül hogy bárkit is zavarna élettelen testének a betonon kövülő száraz darabja... hideg volt és érezte, hogy valami nagyon meleg és égető dolog bugyog elő és ömlik végig az arcán és onnan a kezére, egy olyan érzés, mint mikor disznóöléskor a forró vér ráfröccsen a hentes kezére - s benne volt a fájdalmas visítás letisztult esztelen életért könyörgése, a megbánás és a tehetetlenség bénító szerencsétlensége. próbált elindulni, próbálta visszatenni a telefonját a zsebébe, próbált fölordítódni, toporzékolni - hasztalan - csak állt akár a leparkolt autó, a szemetek a szemetesláda mellett, állt ahogyan az a diófa áll évek óta, az óriás tömbházak beárnyékoltságában. hirtelen minden olyan idegen lett neki, minden zaj, fény és mozgás távoli, egy olyan rémálom, melyből nem tud sehogy sem fölébredni...
lassan megindult, arcát a földre szegezte, nem volt semmi érzelem az arcán, csak a vöröslő hideg és a forró könnyek, s bár léptei céltalanul vitték a kis utcákon át, irányt váltóztatott. hirtelen vágy fogta el a magaslatok iránt, fel fel akart menni, minél följebb... lépései fölgyorsultak, elejtette kezéből a telefont - az járda szélére zuhanva szétbomlott - nem törődött vele, csak gyorsult és gyorsult, csak nem rohanni kezdett. hosszú autó sorok kígyóztak a főutcán, s ő mit sem törődve velük átszaladt az egyik buszmegállónál - néhány kocsi rádudált. sietős volt nagyon, már rendesen rohant, csak úgy lobogott a vállán a sálja...
figyeltem az arcát, angyali nyugalom ült rajta, szemeiben vágyakozás - szét tárta kezeit, mint aki áldást mond és mozdulatlanul tűrte a szél erősödő fújását. nézte a vizet, mely sötéten, hangosan zúgolódott alatta... néhány lépésre álltam meg tőle, meg akartam szólítani, de csak halkan, mint amikor alvót próbálsz ébreszteni - hogy rá ne ijessz - megkérdezni, hogy megengedi e hogy melléje másszak a híd közbülső betonoszlopára, s már útnak is indítottam szavaimat, amikor hirtelen felém fordította fejét, ijesztő hirtelenséggel - arcán sajnálat volt szemeiben mély béke. nem szólt hozzám csak nézett rám és én vissza ő rá, nehéz volt állni nézését...
a szavak, a bátorságom a torkomba fagytak, közben már többen is közelebb jöttek, de nem közelebb, mint amennyire én voltam - kiáltásokat kezdtem hallani különféle nyelveken, különféle helyekről - sokat, többet egyre többet - s egyre csak a lány tiszta arcát néztem, és ő mozdulatlanul állta a szelet szét tárt karjaival...
Ánának hívták, másod éves filológia szakos egyetemistalány volt... sokszor magam előtt látom azóta az arcát, a mély sötét szemeit, és azt kívánom: bárcsak hallhatnám a hangját, bárcsak megszólítana, bárcsak fölhívna magához a nagy betonoszlopra...
