2013. december 29., vasárnap

-054*-

     A nagy erdőtüzeknél jól bevált módszer az ellentűz. Ezt úgy csinálják, hogy a meglévő tűztől jó pár 100 méterre kivágják a fákat, meg sáncokat ásnak mögéjük, és ezeket a kivágott fákat a tűz irányába döntik. Ezután meggyújtsák őket, hogy a szándékosan gyújtott tűz szembe szegüljön a már kezeletlen tűzzel. Amikor a kis tűz összetalálkozik a nagy tűzzel már nem tud tovább terjedni és így a kis tűz háta mögötti terület sértetlenül marad.
     Így van ez az emberekkel is, a nagy tüzeiket kis tüzekkel ki tudjuk oltani. A lényeg az hogy a megfelelő időben és helyen rakjuk meg az ellen tüzeket és ássuk meg az árkokat. Amikor a személyt alávetjük ennek a sokk terápiának, valójában, egy kellemetlen érzést keltünk benne, magunkkal vagy egy adott helyzettel kapcsolatosan, oly igazságtalan módon, hogy önkéntelenül is aktiváljuk bennük az én védő mechanizmusaikat. S mindennek a dominószerű hatására az elszenvedett igazságtalanság megtorlása érdekében, a személy automatice felpumpálja magát olyan regeneratív energiával, mely úgy a probléma megoldó készségét, mint az önképét javítja és leállítja annak további degradálását.
    A tűz nem játék, ahogyan az emberek sem, ezért nagyon ügyelni kell vele. Annyi azonban biztos, hogy a tűz is menthet életeket.

2013. december 23., hétfő

-051-

csak ne a válla! nehogy megkívánjam
s az igéző szemet mely csábítón néz -
a velőmnek mélyén érzem bizsergését...

csak ne kísérts! kiengedtelek a szívem
hétpántos börtönéből - menekülj, rohanj -
ne fordítsd szerelmed, tőrébe fogva tartódnak...

csak felejts! burjánzó gyökere lelkünknek
új gyümölcsöt többé ne teremjen, mert fájó
egy virágzás - szomorú, lassú a mag hullás.

2013. december 21., szombat

-050-

mégis csak változók vagyunk,
a felszínünk alatt tanyázó korhadó talaj
egyetlen állandónk,
mozgó elveink akár a földkéreg -
gyűrődünk, meggyűrnek, szeretnek, gyötörnek
s elmozdulunk meggyőződéseinkben,

mint a világ egyik fogaskereke s csavarjuk tovább
egy másik helyen egy másik szívben
a benne lappangó érzelmet, értelmet...
ma kicsit komolyak vagyunk, más a ruhánk
másképpen kopog cipőnk
kicsit a járásunk is változott

s ha figyelmesen megnézed jó pár ránc szövődött
a régi idő vájta nyomokhoz,
de bölcsebbek vagyunk, lazák és türelmesek
csak néha öltjük magunkra a makacs,
csintalan neveletlen gyerek szerepet
azt is puszta szórakozásból...

hallgassuk a szívdobogások egymásra hangolódását,
mint két eleven metronóm eggyé válását -
a hanghullámok és a kémiai anyagok számtani középarányát
tökéletes összhangban a létszerű rezdüléssel,
s dugjuk a kezünket a kabátom zsebébe
s úgy sétájuk reggelé a hideg téli éjszakát...

2013. december 19., csütörtök

-049-

"Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni,
hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van,
a többi csak toldás: alattad a föld,
fölötted az ég, benned a létra."

- Weöres Sándor

2013. december 15., vasárnap

-047-

nézlek...
hosszan figyelem mozdulatlan kőrvonalaidat
amint szelíden fekszel a monitor műanyag vásznának
sima tükrén,
de már régen nem mosolyogsz nekem
csak nézem a bőröd az ajkad a melled
harapnám, falnám... tépném szét a lelket,
de csak bámulom a monitort
forgatom fejemben a gondolatot,
mint költők kezében forog a toll,
letörüljelek? - szép márvány szobor...
csak ez maradt nekem belőled,
ez a néhány fotó...

2013. december 12., csütörtök

-046-

karcolatok a fehér havon
táskával a vállán halad a behavazott betonon;
ennél hogyan lehetnék hidegebb
megolvad az érintésem párás testeden...

2013. november 27., szerda

-044-

késő...
véletlen koccanások
ütközések a kormány mögött,
törött lámpa szilánkok,
fék nyomok a vizenyős aszfalton

késő...

halványan szirénáznak

2013. november 26., kedd

-043-

a vihar utáni nagy csönd, idáig hallom szíved dobogását
végül is te mindig meghallgattad imáim
nem hogy kételkedtem volna, csak türelmem megfogyatkozott
estére várható az újabb vihar, most már büszkén várom

2013. november 24., vasárnap

-042-

Oly csendes kis városunk
hószagú lehelete az arcunkba csókol
s amint hazabotorkálunk a nyirkos utcákon
lelkem oly nyugodt, mint a jelzőlámpa
mely sárgán pislákol s nem kell gondolnia semmire,
elvegyülnek érzelmeim az utca
templomi csöndjében -
áhítattal szívom magamba a keveréket -
s haza viszek belőle lakásunk rendetlenségébe
őszintén meghitten.

-041-

Nincs garancia...
az élet ösvényünk homályos folyó
s karunkkal nem érhetjük partjait,
de tudatosan vagy tudatlanul
csónakun előbb vagy utóbb
zátonyra juttat s képtelenségünk hevében
képtelenek leszünk felismerni
kétségbeesett fuldoklásunk óráját...

Nincs garancia...
leszek e őszült fehér szakállas
görnyedt hátú kis öreg,
mely merengve néz majd egy távolt -
azt az időt mely időnknek jelene...

Nincs garancia...
ha olyan szép vagy ma így nekem
ahogy a fényképed elnézem,
hogy mint vékony tojás héj
meghasad tőle szívem s lassan szivárog
elmúlik belőle az élet,
nekem holnap is az leszel...

Nincs garancia...
kibírja e a test?
Vájt már húsodba éles karmokkal szaggatón
cafatokat tépő fájdalmad
amikor a bőrödet szeletelő hegedű húrokon
lecsöpög a vér s vörösre szárad
fehér selymén a ruhádnak...

2013. november 17., vasárnap

-038-

testemen érzem a testednek illatát
próbálom lemosni, de nem múlik, rám ragadt
s kéretlenül kapaszkodik bőrömbe
mint valami óriás kullancs...

szörnyeknek hajóján hánykódom
az emelt mérce egyetlen egysége a gyönyör
s minden körötte egyre silányabb
semminek sincsen ma már ára...

óriás árnyékod követ
érezlek hátamban, amint rám mutatsz
hosszú ujjaddal, rámutatsz bűnömre
és süllyedek, fölemészt szégyenem!


-037-

meddig tágítható a magány?
amikor lezárom a facebook ablakot
kicsikét mintha meghalunk...
az ereinkben keringő kék függőség
lassacskán elapad, megüresedünk
- fájdalmas áramszünetek -
szaggató rövidzárlatok emléke
kavarog bennünk s ez a keserű füst
talán emlékszel rá - amikor a teraszon ültünk -
szürke szalagjával az őszi szél táncba kapott
azokkal a szenvedélyes szárnycsapkodásokkal...

a számítógép kikapcsolva fekszik az asztalon
kigomboltad a gombot a nadrágon
kapkodás, harapások a nyakon
letépett ruhák szennyezik a szalont,
mely lassan megtelik élettel
az egymásba kapcsolt szinkronizált mozgások
mellyel a közös időt mérjük -
a világ súlyos másodperceit - minden csattanással...
meddig tágítható a magány?
amikor lehunyom szeme
kicsikét meghalok...

2013. november 15., péntek

-036-

rémisztő ez a tátongó magány -
a sok ezer arc amint suhanva tovább áll -
üres tátongások egy csillagtalan űrben
egyedül vagyok, egyedül néha félek...
átszűrődő boldogság kedves nevetése
s én csak félve nézem - újra és újra álmodom -
mert egyszer már elindultam
az egyirányú utamon mely szíveknek poklába visz el...
hamvadó szívek elfújt elporladása
amikor azon veszem észre magam
hogy az utcán sodródóm magamtól magamban
bemocskoltan, ürességben bűntudat nélkül...
lehunyt szemek édes szavak kínálta áhított hazugsága
nem is szerettelek, ma sem, más sem -
csak gyűlölöm magam, a sötét sugárzását szememnek;
keserű mosolygás
a tükörkép szembe néz, szánalmas megbánás,
de nem tör át az üvegen...
a szeretet döntés nem csak egy érzelem
lefejtem rólad a ruhát,
eldöntöm megteszem
nem dobban a szív, nem kíván a test
eldobott celofán cafatok zörögnek a szőnyegen
eldöntöm még egyszer, megteszem, megteszem,
de csak elalszom, fázó kuporgásom -
meztelenségem szégyene -
nincsen szeretet, nincsen érzelem...

2013. november 11., hétfő

-035-

nem tudok bűnt el nem követni,
lelkem bomlástermékévé lettem
szédelgek körforgásomban,
tehetetlenül kapaszkodok melledben
csüngök válladon,
hangtalan kiáltásom nem jut el a tudatba

bezárt ajtók - egy nyílás, egy repedés -
érzem hogy valami szorongat s
körültekeri magát a gyomromon
kúszik a szívhez, tüdőmet mardossa,
hosszú füstkígyó emeli szárnyait magasba
s emelkedését a kis résen követem

nem tudok bűneim nélkül élni,
mindig megölök valakit - bennem-
s utána megölöm magam is szemedben,
ez a szenvedélyes elvérzés amint fekszünk a parton
s vérünkből lesz tenger -
vetkőzz, kérlek vesd le sérelmeidet...

2013. november 9., szombat

-034-

kicsikét lemaradt, úgy pár évet
s most hogy ismét rám talált
mindent bepótolt velem...

eltűnődöm ezeken a dolgokon
amiket ifjú szívem meg nem tett
s lám, mily csodás a még tegnap éjszaka
a suttogott kérdések, a bátortalan zavaros válaszok,
a testnek a testen való izzadása
a bujálkodás elejtett szégyene -
már nem is azt élvezzük -
hanem a csöndet
melyben hátulról úgy átkarolhatlak
s meztelenséged meztelenségemmel rád ruházhatom,
mosolygok is hozzá kicsit,
olyan szemérmetlenül paradicsomi
s így alszunk el csendben
összeérve, mint jó és gonosz,
mint gyökér és korona...

2013. október 13., vasárnap

-032-

félholtan fekszik a félhold,
mozdulatlansága magával ragad
s ismét átélem a felkavaró érzést
amint tested a testemhez tapad...
a mozdulatlan szájmozdulatok
forró leheleted szapora hebegése,
amint haza hoztalak, s ahogyan itt alszol...
puha szuszogások - őrködöm feletted -
aludj jól, itt virrasztok melletted!

Október 13. 2013

2013. október 10., csütörtök

-031-

úgy elszaladt a nap...
botorkálva követem tekintetemmel,
míg lassan rásötétül a városunk nyilló szemeire...
zajos szűk terecske
macskakővel kirakott utca
s a kövön ülve hegyezi fülét a macska...
a bezárt teraszok fölött fojtott zene,
füstszagú leheletét az arcomba érzem...
nehéz fa asztalkák, könnyű recsegő székek
a füst színű falakon régi kacatokból ékek,
nyúlok s fél kézzel a poharam elérem...
egyszerű halk szavak alkoholban való oldódása
- nagy szavak, éles-fönn hangon megszült eszmék -
a súlyos filozófiai elmélkedéseink szinusz görbéket írnak
szemeink előtt s csillagokként aláhullanak...
bambán bámulom a poharam hiányzó tartalmát - tűnődöm -
hány buborék, hány keserű korty jár egy életért?...

Október 10. 2013

2013. szeptember 20., péntek

-030-



“Hate, it has caused a lot of problems in the world, but has not solved one yet.”  ― Maya Angelou

2013. szeptember 12., csütörtök

-028-



“For my part, I prefer my heart to be broken. It is so lovely, dawn-kaleidoscopic within the crack.” — D.H. Lawrence

2013. szeptember 7., szombat

2013. szeptember 6., péntek

-026-



ezzel kezdődött az egyetem évekkel ezelőtt...
idén vajon mivel kezdődni?...

2013. szeptember 5., csütörtök

-025-

ennél jobban nem is lehetne leírni...

"Na te aztán, nagy rejtély vagy. Ülsz egész nap az ablaknál és nézed a felhőket, közben meg az élet értelmén elmélkedsz és csodálkozol, hogy romokban hever a sajátod. Tervezgeted, mekkora ász leszel a szakmádban, de zárt ajtókat döngetsz, a kutya sem foglalkozik veled, mert látszik rajtad hogy veréb vagy! A hatalmas jó szíved visz a sírba, mindig mindenkinek segítesz, csak magadnak nem, mert egyáltalán nincs önértékelésed. Párkapcsolataid valahol egy Pest környéki szeméttelepen vannak eltemetve, senki sem akar járni veled, mert dilisnek néznek. Folyton üveges a tekinteted és bambulsz a semmibe, semmi gyakorlatiasság, tettre készség nincs benned. Hülye könyveket olvasol, hülyeségeken kattogsz, alapvetően egy igencsak elbaszott bohóc vagy, aki a saját sebeit nyalogatja."

(forrás: gonosz horoszkóp

-024-



mennyit ér?

2013. szeptember 4., szerda

-023-



I don't believe in YOU, I don't believe in YOU and I!

-022-

megüresedés
egy madár szakadt röptében szét
széthulló tollak, szétfröccsenő vér
mély sebet hagy a víz tükrén...

meddig hazudsz, még?
állj meg! bújj a bőrömbe
érezed már, mint rád szorul?
sovány testem huzatja most a lelkedé...

mindenkinek csak hazudni,
mi a valóság? már minden fikció
bíznak benned, de te megcsalód
állj le mert süllyedsz, állj le amíg még tudsz...

újhold - megújulás
kiáltok, ordítok, rohanok hozzád
állj meg, inkább csak hallgass
mély sebet hagynak a szavak
széthull körötted a világ!

2013. szeptember 3., kedd

-021-

nyomokat hagytál...
hajszálakat az ágyamon
gyümölcsöt a hűtőben
teát a felső polcon

látható nyomokat
láthatatlan helyeken...

én vagyok csak ilyen,
hogy nem hiszek neked,
nem hiszem szavaid
mosolyod érintéseidet?

láthatatlan nyomok
látható helyeken...

-020-



súgj oda a szívemnek

2013. augusztus 31., szombat

-019-

arany hullámok szóródnak - öreges mozgással kél a nap;
fénytenger övezi harmatos színét az autóknak, fűszálnak,
szerelmes csillanások a tökéletlen természet kebelén
érzéstelenített test, még mindig kábult a gyönyörtől...

valaki átsétál... árnyékos haladással nyomot hagy a tájon
s a rozsdakorong végül elnyeli, eltűnik egy feneketlen szem fenekén
hallhatatlan zúgással, mint mikor elindul a villamos -
álmos arcával álmos arcokra mutat a kis beton peronon.

visszatűrődő fénynyaláb - a padon fekvő bácsi rongyos ruhája,
mint békés mosolygás árasztja magából a város nyugalmát,
friss perec és palacsinta kerül a kirakati polcra, ropogós illatal
kinyílik egy ablak s egy veréb csipegeti a kiszórt morzsákat...

2013. augusztus 30., péntek

-018-

egyedül és gyönyörűn... 

olyan egyedül, mint kincs a bányák rejtekén
egymagadban hullatod könnyeid
fekete-fehérben féltett szerelmed kinek adod?

olyan titokzatos zöldszemű gyönyör,
de a magány, mint éles tör vagdalja
boldogságod törékeny testének halvány ereit..

olyan gyönyörűn, megközelíthetetlen szépsége
térdeket szájakat bénít... nézlek s hallgatok
gyönyörűn... egyedül... lassan megőrjít...

2013. Augusztus 30.

-017-



érintsd meg a lelkem

2013. augusztus 28., szerda

-015-

nem az vagyok akinek mondani szoktam magam
csak, mint a szakadt barna kabát ujjából kilógó
fehér cérnaszál úgy illem a tájba...
valójában nem is vagyok, az egész csak egy hatalmas
atom-tömeggé tömörült átverés
s amikor belegondolok... ez az egész információ is csak
parányi részecskék egymással folytatott bujálkodása
vagy egy nem kívánt gyerek, amit kimondunk
ha már szánkra lehelte az ideg, de aztán menjen...
nem az vagyok, sosem voltam igazán,
mint pillangóvá nőtt óriás báb szálldosol
s nézlek én a lefejtett, én ki neveltelek;
bár magamra találnék tévelygéseimben
bár vissza találnék keresgélésemben...
fakultatív szívszorítások, nehéz a levegő
kemény kéregként fásul szemünkre az álom!

2013. augusztus 23., péntek

-014-

nem megy, végtelennel egyenlő a tévedések összege
kéne egy tiszta lap, egy új élet
leteszem a ceruzát, tollat és pasztát
leteszlek téged is
szét szakít az a valami, szétszakít!

2013. augusztus 17., szombat

-013-

Nosztalgiázom:
nagy szabad tér fekszik lábaim alatt
esőcseppek verődnek a macskaköves utcák nappörkölte porába
érzem bennük olthatatlan szomjad
azt a be nem törhető vágyat
mellyel a ragadozó támad prédájára...

Föloldódok az esőben,
a bennük elinduló földcsuszamlásban
mely szabályos léptekkel halad lábaink alatt
s mint kecses vízi madarak gázolunk
a tengerszemmé nagyított szerelemittas
éjszaka könnyezte meleg pócsólyákban...

Eláztunk, mint papír szalvéták
szivárványos létünk átlátszó anyaggá vált
és néztem boldogságodat leplezetlenül
és nézted boldogságomat tagadhatatlanul
és néztek a jelzőlámpák mind
s azt hittük ez olyan, mint örökké.

Nosztalgiázom:
kibontok egy újabb doboz sört
színes a doboza, de tartalma keserű
kicsit olyan, mint én vagyok
kicsit olyan, mint mi vagyunk...


-012-

rosszkor sírtam
rosszkor szerettem
rosszkor sirattak
rosszkor szerettek...

2013. augusztus 12., hétfő

-010-

   Valami van a levegőben, valami furcsa fanyar feszültség. Különös percegése van az időnek. Szomorú és fáradt a levegő. Van két szív s egy harmadik. Mindenik egy másikért dobog, de egyik szív sem dobog az érte dobogóért. Hiábavaló dobogások... 
   Rossz dolog nem érezni semmit. Felismerni a helyzeteket és reagálni rájuk, de ott belül nem érezni igazából semmit, csak az üres tér kongását a sötétben.
   Rossz elveszteni az érzéseket, a bizalmat, a szív agyra gyakorolt kontrollját. Minden logikus kell legyen, minden apró részletre kitérünk. Mindenhova benézünk, mindent agyonanalizálunk. Megszámoljuk a hibákat, megszámoljuk a gyenge pontokat, s végül meghúzzuk a vonalat s alája írjuk, hogy bukta. 
   Úgy keresni a legnehezebb, ha nem tudod hogy valójában, mit is keresel... s én folyton ezt csinálok, keresek és keresek, de nem tudom hogy mi az amire szükségem van. S ha lelek is valamit, az, mind mind olyan, ami nem nekem való, vagy legalábbis, nem felel meg a felállított analízisnek.
   Még egy szív, amit útjára kell engedni. Elmondani neki, hogy dobbanásai, nem ugyanazokat a hangokat szólják, mint amilyent a másik szív hallat. 
   Mindig elszomorítanak az ilyesfajta búcsúzások, sajnálom ezeket a szíveket, a megszűnő lelkesedésüket, az eltűnő, elhalványuló mosolyukat. Ezeket a két élű szomorúságokat kerültem egész életemben.
   El kell nekik mondanom, szomorú lesz, és én is szomorú. Bűntudatom van néha emiatt. Ilyen az életünk, van aki mindig csak megy és van aki mindig csak marad...

-009-

   Önző ember vagyok, brutálisan nagy Egó-val. Nem értek igazán jól semmihez, amolyan ezermester féleség vagyok, mindenféléhez értek egy kicsit. Amolyan túlélő, de nem élősködő. Az élősködőket utálom. Az élősködőket utálom a világon legjobban, azokat az embereket, akik a bőröd alá másznak és nem tudsz tőlük szabadulni. Akik a legcsekélyebb dolog miatt sem mozdítanák meg a seggüket, inkább elkunyerálják, elveszik, elkolduljak egy másiktól, és tovább poshadnak romlott bűzős tétlenségükben. Ezeket utálom, teljes szívemből, akik sajnálkoznak hogy nincs mit enniük, de elvárják hogy szájukba tegyed az ételt, nem nyújtják ki érte a kezük. Rengeteg ilyen embert ismerek és mind utálom őket. Ez az egyik nagy bűnöm, megtanultam utálni az embereket, megbánás nélkül.
   Kitört belőlem... az embernek mindig ki kell törnie abból a burokból, amibe beleszületik, ha igazán el akar érni valamit, legyen szó bármiről is. S ez a kitörés nem is olyan bonyolult, amilyennek egyesek azt bemutatják és leírják. Nem vagyok elég jó valamiben? Ok. Van rá pár reagálási lehetőség. Az egyik, amellyel környezetemben a közel múltban elég sokszor találkoztam, valahogy így szólt: jaj ez nem megy nekem, ezt én nem tudom megcsinálni, jaj hogyha pofára esek, én túl ilyen olyan vagyok erre a feladatra, én így és úgy. És ennek következtében az illetők, a szaros seggükön maradtak, vagy azon a pofájukon, melyre az Úr születésükkor ejtette, és képtelennek voltak róla feltápászkodni idióta ürügyeik miatt. A másik lehetőség, beismerem hogy nem vagyok elég jó, elég ügyes, elég valamilyen, amilyen az adott pozícióhoz, helyzethez kellene legyek, és még mielőtt valami nyálas, nyavalyás szánalmas kifogást keresnek rá, elhatározom, hogy akkor ráveszem magam, hogy jobb legyek. Kitalálok valamit, vagy egy jól (másoknak már) bevált módszerrel, elkezdem fejleszteni magam. S addig fejlesztem magam, míg elérem azt a szintet amely megfelel annak az elvárásnak, amelyet a kitűzött cél megkíván tőlem. 
   Nem valami optimista - pesszimista dolog ez, ez egyszerűen arról szól hogy talpraesett akarsz e lenni, van e vér a pucádban arra, hogy lábra állj, vagy megmaradsz sajnálkozó állfogyatékos balfasznak.
Körülbelül ennyi a mai nap tanulsága, ha egyáltalán tanulságnak mondható.

-008-

közeledő cipőkopogás... valaki jön a múlt ködös messziségéből, olyanná szeretne lenni, mint egy tegnapi nap, eleven és megérinthető... a szétoszló ködben, alakja lassú görbületekben kirajzolódik és formái megtelnek színekkel... közeledő cipőkopogás... aztán elmegy melletted, s idegen szemekkel, értetlenül lépteit követed... keserű fájó szorongás váltja fel izgalmát a szívnek, s ül rajta lábait az alatta tátongó mélységbe lógatva... sok kérdőjel hull alá a mélybe s bele az éjbe...

-007-

a csend súlytalansága zuhan át felettünk az éjszakára
szív dobogások: illuzórikus hangterjedés a kengyeltől a kalapácsig,
mint furcsa-tompa fakopácsok csőrének csattogása - lyukat vág a dobhártyában;
fülledt meleg, vékony ruhák helyett meztelen és könnyű a test
hasztalan vergődés, elmenekülés elkerülhetetlenbe
széles vásznon furcsa táncot táncol, pergő képkockák rohanása...

-006-

kiskoromban úgy képzeltem el az emberi kapcsolatokat, hogy mindenkihez egy átlátszó fonál köt bennünket, olyan, mint amiből nagymama a pulóvert vagy a téli zoknit kötötte, csupán ez a spéci fonal láthatatlan... ezért aztán amikor városba mentem a szüleimmel, mindig vigyáztam arra hogy el ne engedjem a kezüket, ne kerüljek távol tőlük és főként ne keresztezze a "fonalunkat" más ember, vagy oszlop, vagy akármi-bármi más, ami miatt ez a fonal fizikailag megszakadhat, vagy elnyúlhat... ezek az elnyúlások, megszakítások, a fonal elvékonyodását, és a rajta megjelenő bogokat jelentették, melyek állandóan gyöngítették és rontották a kapcsolatot, úgy szülőkkel, mint egyéb ismerősökkel... így aztán mindig is szorosan haladtam a szeretteim mellett, még ha nem is fogtam később a kezüket, de közel kelletett hozzájuk állnom, hogy a fonal erős maradjon... így visszagondolva az akkori gondolatmenetemre, úgy vélem még most is, hogy volt benne némi logika s ez később be is igazolódott, s itt nem a fizikai kötelékre gondolok - sokkal inkább az annak megfelelő érzelmi kötődési szállnál - de megtörtént hogy ahányszor emberek keresztezték (egy, kettő vagy sok) valamelyik kapcsolatom, az bizony megnyújtotta, meggyengítette, végül pedig megszakította ezeket és utána már hiába bogoztuk, nem lett belőlük a régi... ilyen ez a bűvös fonál a jelenben is, és vigyázok rája, hogy nagyon el ne nyúljon s főként el ne szakadjon...

-005-

nem szólt hozzá, de érezte tekintetét amint csendesen hozzásimult és végigkísérte az úttesten... szelíd nézése volt, igen, szelíd és szótlan, mint az őrangyaloknak... aztán elfordult jobbra a felfele haladó lépcsők végén és eltűnt a gránit oszlopok hideg mozdulatlansága mögött... könnyű lepkék virágot ringató finomságával haladt végig a tágas előteren, ruhája vékony selyemfoszlányai gyöngéden tapadtak karcsú teste domború idomaihaz, kibontott haja lángokban omlott rá a jobb vállára míg a balon fehéren hagyta meztelenkedni a tetőablakokon beszűrődő első napsugarakat... sötét ragyogás éktelenkedett az őt követő szemekben... lassan beszennyezték a fehér selymet, előbb csak bátortalan eltévedt érintsek majd egyre bátrabb, vadabb, könyörtelen tépelődések a megalázásig... szakadt selyemfoszlányok - borús, szótlan tekintet - még egyszer érinthetetlenül végigkíséri az úttesten... vért és verítéket hord a lesoványodott test zavaros könnyes szemében...

-004-

olyan az arcom, mint a tied
tökéletes vagyok minden tökéletlenségemben
te akartad, hogy ilyenné legyek s mégis tőlem kérem számon kilétemet
mindnyájan egyformák és egyenlőek vagyunk,
oszthatatlanok a mindenséggel,
csak érteném megkérdőjelezhetetlen igazságosságodat
az éhezők korgó gyomrában, a szomjazók szájában s a gyilkosok véres kezében;
valaki van, valaki jobb és igazabb
s másvalaki eljött és meghalt...

sakktáblán táncolok
a paraszt vagyok, elől és haladok egyre csak előre
ámítanak, kínálnak mindenfélékkel
hazudnak, hazudok neked, hogy haladjak előre
egyre csak előbbre
feketéről fehérre, négyzetről négyzetre,
mert az arcom olyan, mint a tied
tökéletes vagyok minden tökéletlenségemben;
én nem ezt akartam s mégis ez lettem...

-003-

felhőszakadás... a szilajul lezúduló eső elárasztotta a négy sávos utcát tengert szőve a fröcskölő autók alá... körkörös hullámzások... egy üres cigarettásdoboz hulláját hordja sötét habjain a folyammá dagadt lé le egy kanális torkolatába... a buszmegálló arcai között egy nagyon elázott alak, vizenyős tekintete a járdát bámulja, átázott blúza, nadrágja - megindul át a vizeken - szortyogó léptei nyomában a megszánás, sajnálat oson utána...

-002-

sírva fakadt...
záporzó könnyei vörösre mosták az arcát
csöndes meleg-nyári záporok, nem értette hol tévedett, vagy tévedett e egyáltalán, de nem jött válasz csak a lassú léptű megnyugvás a legördülő gyöngyök nyomán...

-001-

nyirkos tenyerével végig simította homlokát és letörülte róla a verítéket... nagyon mélyeket lélegzett, szíve hangosan vert de zúgása befele hallatszott... hosszú, nagyon hosszú rohanás, menekülés az elöl a sötét test elől át az esőn, a városon, a sáros pocsolyák köpködő megaláztatásain... a megérkezés öröme, a letörült csöppökben átélt megmenekülés(megáll, fellélegzik)... pirkadat, a tavacska keleti partja belevörösödik a ébredő napba, lassan minden megélénkül... csak egy, egy zöld emlék-foszlány sötétlik mozdulatlanul a betonon...